Az otthonápolók háromnegyedét érinti kisebb-nagyobb mértékben a stressz és a szorongásos kórképek, és elsősorban a gondozás követelte állandó mentális, fizikai, anyagi és érzelmi készenléttel magyarázható. Gyakran jelentkező érzelmek a düh, a frusztráció, a tehetetlenség, a kétségbeesés, a bűntudat, a félelem, a magány. Ráadásul a teljesen új élethelyzet könnyen kiforgathatja az embert önmagából, és még a könnyen kezelhetőnek tűnő eseményeket is megoldhatatlannak látja.

Szakemberek szerint minél proaktívabban, a megoldások keresésére koncentrálva, jól érzékelhető határokat szabva tesszük a dolgunkat gondozóként, annál kevésbé fog érinteni minket a stressz. Ennek egyik magyarázata az, hogy ha elveszettnek, tehetetlennek érezzük magunkat, akkor könnyebben átcsapnak a fejünk felett a hullámok, mint ha az irányító pozícióját tartjuk meg magunknak.

Érzelmi felkészülés

Aki még soha nem ápolt otthon, el sem tudja képzelni, milyen lehet az, és annak is, aki most néz szembe egy ilyen helyzettel, irreális elképzelései lehetnek az otthoni ápolásról. Kicsit ahhoz hasonlítható, mint amikor valakinek gyermeke születik: olvasunk róla, meghallgatjuk mások tapasztalatait, összegyűjtjük, hogy mit és hogyan szeretnénk csinálni, aztán az első napok meg is cáfolnak minden korábbi elméletet...

Természetesen, vannak olyan "alaptechnikák", melyekkel megkönnyíthetjük a saját életünket: próbáljuk megosztani a feladatokat a családtagjainkkal, ne féljünk a beteg kezelőorvosához vagy a háziorvosunkhoz fordulni, ha úgy érezzük, valamit már képtelenek vagyunk megtenni. 

Kérjünk tanácsot tapasztalt ápolóktól, gondozóktól vagy szakemberektől! Gyakran olyan ötleteik is lehetnek, melyekre mi egyáltalán nem gondolunk és amelyek nagymértékben megkönnyíthetik az életünket! Így elkerülhetjük a tehetetlenség érzését, nem érezzük majd úgy, hogy alkalmatlanok vagyunk a feladatra vagy cserben hagytuk a szerettünket.

Ne akarjunk mindent mi magunk csinálni! Ebbe természetesen az is beletartozik, hogy mondjunk nemet olyan feladatokra, amelyeket nincs időnk vagy erőnk elvégezni. Ha valaki felajánlja a segítségét - legyen az családtag, szomszéd, távoli ismerős -, akkor nyugodtan fogadjuk el azt! Ezzel nemcsak a saját munkánkat könnyítjük meg, gyakran fel sem becsülhető mértékben, de a másik ember is úgy érezheti, hogy fontos szerepet játszik az életünkben.

Próbáljunk meg rövid listát írni (vagy észben tartani) arról, hogy mit tehet a segíteni szándékozó, és engedjük, hogy ezek közül ő válasszon. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mit kérhetünk az egyes emberektől: a legintimebb, legnagyobb szakértelmet vagy gyakorlatot igénylő feladatokat nem mindenki végzi el szívesen, de a bevásárlást, a gyógyszerek kiváltását, a takarítást vagy a betegnek való felolvasást szinte bárkire rábízhatjuk. 

Próbáljuk előre felkészíteni magunkat arra, hogy bizonyos dolgokat sajnos nem tudunk megváltoztatni: idős, nehezen mozgó családtagunktól nem várhatjuk el, hogy naponta többször lépcsőzzön, és a demens beteg is újra meg újra fel fogja tenni ugyanazt a kérdést. Könnyítsük meg a saját dolgunkat azzal, hogy nem mások viselkedését próbáljuk alakítani, hanem azt, ahogyan mi reagálunk erre. Ahelyett, hogy türelmünket elvesztve rákiabálnánk a másikra, hogy "miért nem érti meg, hogy hol van", adjunk egy semleges választ vagy egyszerűen tereljük el a témát.

Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz. Az emberi természetre sajnos jellemző, hogy könnyen kritizálunk, felnagyítjuk a pozitív élményeket, a negatívakat pedig "kizárjuk" - ez azonban nem ad reális képet. Gondozóként minden bizonnyal fogunk olyanokkal találkozni, akik tele vannak jó tanácsokkal, akik "mindent jobban tudnak" és akik bármikor készek hibát találni a tetteinkben. Próbáljuk meg tudatosítani magunkban, hogy nincs tökéletes ápoló, és nekünk sem kell azoknak lenni! A tőlünk telhető legtöbbet tesszük meg, és ez éppen elég.

Ne zárkózzunk be és keressük mások társaságát! Még mielőtt a beteg hazaérkezne, keressünk olyan fórumot, klubot (akár az interneten is), ahol hasonló helyzetben lévőkkel beszélgethetünk. Itt új barátokat szerezhetünk, tapasztalatokat cserélhetünk és mindig megértő fülekre találhatunk!

Tovább a teljes cikkre